Első alkalmam kineziológusnál

Pusztán kíváncsiságból mentem el, egészséges szkepticizmussal, hogy vajon mit tudhat Ő, amit egy pszichológus, vagy pszichiáter nem. Szükségét éreztem segítséget kérni, mert nem bírtam már tovább elviselni azt a belső harcot, ami dúlt bennem. Csakhogy más alternatívát akartam keresni, mert nem akartam kedélyállapotjavítót, tompítót, xanaxot és rivót szedni, mert csak ezeket ajánljották fel több órás várakozás és pár perces beszélgetés után. Tudom , mi a hatásuk ezeknek a gyogyibogyiknak külön is piával is.
Szóval nagyon fájt belül (fizikailag és szellemileg is) hiába szoktam le a piáról bánatot, bűntudatot, félelemet, éreztem és hogy nem szeret igazán senki és el vagyok hagyva pedig akkor még szinte mindenkim megvolt.

Borzalmas belső konfliktusaim továbbra is kínoztak, de már nem akartam szesszel elnyomni. Továbbra is beleköptem a tükörbe, de a tükör visszaköpött. Ő csak tette a dolgát és egyszerűen tükrözött.
Megmutatta milyen szépen szemenköptem magamat. „A buta fasz.” Gondolhatta magában.
A buta fasznak nem tanították meg, hogyan ne legyen az. Hogyan ne szenvedjen az érzéseitől. Hogyan kezelje a negatív érzéseit. Mikor jönnek és miért. Attól függetlenül, hogy érezni buzis, főleg felnőtt pasiknak.
Hogy hívják őket egyáltalán? Drága megboldogult édesanyámat nem hibáztathatom amiatt, hogy nem tudott rá megtanítani. Ő sem tudta. Egy jól bevált ősi módszert alkalmazott, ha büntetni kellett valamiért, ami univerzálisan mindenre jó volt: a szeretetmegvonás! Ennek meg is lett a böjtje, de azt majd később elmesélem.

Szóval vajon mit fog csinálni a kineziológus? Talán csak beszélgetünk, de akkor mi kerül 15.000 Ft/ órába? Roppantul érdekelt, hát elmentem, mert volt pénzem (akkor már nem ittam el XD).
Egy nagyon kedves hölgy állt velem szemben, beinvitált egy helységbe ahol a masszázságya telis tele volt jegyzetekkel, mappákkal, papirokkal. Gondoltam, oda már biztosan nem kell feküdni, szoval masszázs nem lesz, pedig az relaxált volna egy kicsit. Leültetett, megkérdezte mi járatban vagyok, milyen problémával érkeztem hozzá? Nagyjából felvázoltam neki a szitut. Nem vagyok boldog. Abbahagytam a piát. Igyekszem visszatérni az élők közé. Mégis szarul vagyok. Most mi legyen? Miért van ez? Erre Ő azt mondta, hogy rendben.

Előhúzott egy pakli kártyát…tarot. Elkezdte kevergetni. Gondoltam magamban nem jósoltatni jöttem, de mindegy, kavarjad. Kiesett egy lap a földre, felvettem megnéztem visszaadnám, de tiltakozott mondván, ez kiugrott, ez az én lapom. Kikereste a jelentését egy könyvből felolvastam. Véletlenül pont passzolt a jelenlegi szituációra amiben vagyok lelkileg kiegyensúlyozatlan, borúlátó és zavarodott stbstb… De ez lehet mindenkire igaz általánosságban. Attól függetlenül betalált. Nem úgy, mint a délmagyarban a horoszkóp amit kihúztak a kalapból minden hét elején. Beszélgettünk róla, kínosan nevetgéltem közben, mert igaz volt. Közben serényen jegyzetelt valamit, utána a kezemet kérte, hogy tartsam meg. Lefelé fogja nyomkodni közben kérdezget, válaszolnom sem kell, csak tartsam. Ezt is nagyon szórakoztatónak találtam, beledumáltam közben és így szólt: innentől csendben folytatom.

Elkezdett valamit magába montyogni, de nekem ez csak mókásabbá tette, meg is kérdeztem, hogy te most kivel, beszélgetsz? Magaddal, vagy a jóistenhez? Nevettem, mert rohadtul nem hiszek ilyesmiben. De Ő csak folytatta tovább. Pár perc után végzett felállt, az oldalamhoz lépett és azt mondta, most megfogja egyik kezével a homlokomat másikkal a tarkómat, elmondja mire jutott a kéznyomkodás közben és ha eszembe jut valami, meséljem el nyugodtan. Rendben! Rázendített…”Ebben az ügyben gyerekkorod óta arra vágytál, hogy egységességben lévő legyél, de ehelyett azt tapasztaltad, hogy elhagyott vagy…stbstb.
Mi jut ezekről eszedbe? Mond e neked valamit ez az érzés, hogy elkülönülés, vagy elhagyatottság, vagy elhagyottság?”
Hát a torkom hirtelen összerándult és azonnal lefagyott a mosoly az arcomról és elkezdtem izzadni. Azt hittem ez valami wellness pihenős dumcsizós pöri lesz, nem szembesítés, vagy munka. Legalábbis nem az én részemről.

Hát igen. Valami ilyesmi az ami bennem van, talán. Azt hiszem, igen. Motyogtam vissza. Úgy érzem, mintha elhagytak volna, de ott van édesanyám, a párom akik szeretnek és aggódnak miattam és büszkék, hogy letettem a piát, rengeteg barátom van, haverom és ivócimborám, szóval elég népszerűnek gondolom magam. De mégis… eszembe jutott, hogy mikor vártam a többieket a kocsmába egyedül, azon tűnödtem néha, hogy miért érzem, hogy el vagyok hagyva? Miért iszok egyáltalán? Hisz szeretnek. Vagy nem? Gondolom de. A kineziológus hölgy megkérdezte: „Gyerekkorodból 5-6 éves korod tájékáról, beugrik-e valami emlék ezzel az érzéssel kapcsolatban?” Beugrott egy, feleltem.
Meséljem el. Hát jó.

Egyszer volt, hol nem volt Zolcsikának asztmája volt és allergiás születésétől fogva. Hogy ezt kivizsgálják, el kellett vinni Sopronba a tüdőszanatóriumba. Emlékszem rá, hogy apa vitt anyával a céges kamionnal (kamaz) a hosszú útra és annyira zötykölődött, hogy többször felfordult a gyomrom és meg kellett állni, hogy ne oda hányjak be. Ott kezdődött a gyomorforgás ami görccsé alakult a hosszú út alatt. Utána még a hintában is hányingerem volt.
Nem beszélgettek, hosszú feszült néma csend volt, amit akkor még nem értettem. Bár fura volt, hogy a testvérem nem jön velünk, de egy darabig kiváltságosnak éreztem magam, hogy csak velem akarnak időt tölteni és csak hárman megyünk kirándulni. Azért a feszültség minden esetre gyanússá tette kicsit a dolgot, de jó kedvem volt a hány-kolódás ellenére. Megérkeztünk egy nagy épület elé ahová bevittek, fehér köpenyes emberkék járkáltak fel-alá sok nagy szoba volt tele ágyakkal és gyerekekkel, de még akkor sem sejtettem.
Csak amikor odafordult hozzám édesanya és mondta, hogy megyünk. Jó menjünk. Te nem! Te maradsz… Micsoda? Én? Itt? De miért? Nem értettem. Könyörögtem, bőgtem, sírtam, de ők akkor is elmentek. Otthagytak a ki tudja, hogy hol, ki tudja kikkel és meddig. Csak ennyit tudtam felfogni. Na ekkor már a jelenben is gombócok voltak a torkomban és elkezdtem pityeregni. Két hétig kellett ott maradni, minden nap tűkkel szurkáltak (ez magyarázhatja a tűfóbiámat) minden nap sírtam, mert nem értettem, hogy ha szeretnek akkor, miért visznek el és hagynak ott, hogy a fehérköpenyesek, bántsanak és kínozzanak.

Erre a kineziológus hölgy azt kérdezte, van-e valami olyan dolog ami annak az 5 éves Zolikának segítene, hogy enyhítsük a fájdalmát? Ha mondjuk visszautazhatnék az időben meg tudnám-e magam nyugtatni? Talán…Megkért, hogy képzeljem magam, ahogy ott ülök a 10 ágyas szobában egyedül és bőgök az ágyamon édesanyám után, mikor a jelenbeli énem belép a szobába, odaül mellém és együttérzően átölel, nyugtatgat, mond valamit és lefekszünk együtt csendben aludni…stbstb. Ez valamennyire enyhített a dolgon, legalábbis a jelenben biztos.
Papírzsepivel kínált és megvárta, hogy magamhoz térjek és folytathassuk a „kezelést”.
Virágillatú illóolajokat vett elő, amit megnyugtatásomra kínált és egy hozzá társított szöveget a masszázságyon heverő paksaméták egyikéből. Felolvastam. Tűpontosan meg volt benne fogalmazva az az érzés amit én saját eszemtől nem tudtam volna leírni. De a délmagyarba se a déliapróban se láttam még. Pontosan ehhez a szituációhoz és negatív érzéshez kapcsolódó leírás volt, érthetően magyarul a hozzá társított nyugtató illattal. Áhá! Mondtam magamban. Szóval mégis le van írva valahová, hogy mi ez az érzés ami feszít ilyen régóta, amit nem tudok megfogni. Nemhogy megérteni. Megélni megélem én nagyon is, de hogy ennek a negatív érzésnek az „ellenszere” is le vagyon írva?
Hát ez valami varázslatos. Felolvastam, szimatoltam közben és a stressz enyhülni kezdett. Elkezdtem békésebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érezni magam és ami a legjobb: könnyebbnek. Végre!
Ki gondolta volna, hogy egy ilyen story ennyiré mély sebet hagy az emberben, hát el is felejtettem már rég. De a tudatallti nem felejtette el. A fel nem dolgozott érzelmek továbbra is dolgoztak ott mélyen belül, csak már nem tudatos szinten. Dehát olyan rég volt, ki emlékszik 5 éves korából bármire is. Tudat alatt viszont továbbra is fejtegeti ki a hatását. Ebből lesznek a pszichoszomatikus betegségek. A tudat alól már csak egy felé tud megnyilvánulni az elfojtott érzés, mégpedig testi szintre, betegség formájában. Így lesznek a pszichoszomatikus betegségek.
Kaptam egy kis házi feladatot is, valami testmozgós akupresszúra pontos, dörzsizős valamit, ami tovább fogja enyhíteni ezt a fájdalmat és kiegyensúlyoz. Rendkívül hálás voltam, ezekért az információkért és ezzel útnak is eresztett. Boldogan kifizettem Őt ezért a felismerésért és tanításért, sőt egyből kértem a következő időpontot. Onnan egyenesen édesanyámhoz siettem beszámolni neki erről a felejthetetlen élményről. A tanultakról, a kulcsról, amit a kezembe adott és a felismerésekről. Hátha ő is kedvet kap majd, hátha csodával határos módon kigyógyul a rákból, ha Ő is elmegy kineziológushoz.

Beütöttem a kódot, felmentem hozzá, már alig volt pár fehér babahajszála. A kemótól, mind kihullott. Alig bírt kicsoszogni az ajtóig, hogy kinyissa nekem és ott várjon míg felérek a lifttel. Pedig többször mondtam neki, hogy be tudok menni kulccsal, a kedvemért ne ugráljon, maradjon pihenni az ágyon. Vissszamentünk a nagyszobába leültünk az ágyra egymás mellé és én elkezdtem lelkesen mesélni az élményemről, hogy micsoda fantasztikus felismrés volt ez nekem, hogy megtudtam, elhagyatva érzem magam. Feszültséget oldott a hölgy enyhült és megtudtam, honnan jön az egész és hogyan tehetek ellene. Biztosítottam róla, hogy nem hibáztatom amiatt, hogy sopronban lepasszolt szurkálós fehér köpenyes arcoknak, mivel tudatában vagyok annak, hogy muszály volt kivizsgáltatni, mert a gyermek egészsége az első. Megkérdeztem hát: Anyukám te éreztél már ilyet valaha? Volt-e ilyen érzés benned, hogy elhagytak? Régről mielőtt megszülettem volna. Továbbá megtudtam, hogy volt egy abortuszod is az egyik kórlapodoról, amit a párom segített kibogarászni. Édasanya szeme tágra nyílt, akkorára, mint még soha. Pár másodperc hallgatás utána végül rákezdett. Hát igen…volt egy bátyád, de sajnos halva született. Endre. A kiírt születési idő előtt 2 héttel azt éreztem nem mozgolódik. Meg is kérdeztem a nővéremet, hogy figyelj már. Nem rúg a baba, szerinted elmenjek a doktorhoz? Á szerintem nem kell, biztosan csak úgy fordult, hogy könnyebben kibujhasson.

Pár napra rá elfolyt a magzatvíz, ami sárgás zöldes epés színű trutyi volt és azonnal kórházba be és szülés, de a baba már nem élt. Belefulladt a magzatvízbe. Rettenetes érzés volt. Még a mai napig is borzalmas belegondolni is. Meg ami utána jött. Tudod abban a kis faluba, hogy mennyi pletykás öregasszony van. Mindenki tud mindent mindenkiről. Utána jöttél te, gondolhatod. Ahogy a sok vén banya megtudta, hogy újra terhes vagyok és megint kezdődtek a pletykák. Ki se mertem menni a házból. Sutyorogtak amint meglátott egy az udvaron ha kimentem. Pfújj, szörnyű volt. Apád is folyamatosan dolgozott, a mamádék is állandóan, a testvérem is, tudod milyen szar volt otthon egyeül lenni hónapokon keresztül veszélyeztetett terhesen? Úgy éreztem mindenki elhagyott senkinek nem vagyok fontos és teli volt a hócipőm. Féltem nehogy megint elvetéljek. Mikor elfolyt a magzatvíz, ugyanolyan színű volt, mint az előző alkalommal és rohadtul megijedtem. Amikor megszülettél nem lélegeztél és a köldökzsinór a nyakadra volt tekeredve, újra kellett éleszteni, de hála Istennek sikerült. Ezért igyekeztem mindent megtenni, hogy legalább te egészséges legyél.

Áhá. Így már értem.
Édesanya ezzel le is zárta a beszélgetést, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy az érzéseiről hallottam őszintén beszélni. Rá egy évre el is hagyta a földi síkot. Hálával tartozom neki, amiért mindent megtett a fizikai egészségem megóvása érdekében. Az már egy más kérdés, hogy én ezt módszeresen építettem le, csak azért is, hogy ne neki legyen igaza. A mentális egészségem ment rá az iskolás éveim alatt, amíg együtt éltünk. Ambivalens viselkedésmintáját óhatatlanul belémprogramozta az évtizedek alatt, ami miatt képtelen vagyok egy egészséges kapcsolatra. De erről majd később…

Traumatizált szülők, traumatizált gyermekei vagyunk, ahogy az öreg dr. Máté Gábor mondja. Ezeket a tudatalatti programokat nekünk kellene felismerni és megszüntetni. Semmiképp sem lenne szabad hagyni, hogy a gyermekeinek eltanulják. (már ha lesznek egyáltalán)
A tudatalá söpört viselkedésmintáink miatt viszont fontos az önreflexió. Ismerjük meg magunkat, tudtosítsuk milyen helyzetben, milyen viselkedés tör elő belőlünk, hogy ne szenvedjünk és főképp ne szenvedtessünk magunkat és másokat. Na ez az igazi munka. Szembenézni önmagaddal. Ez a feladat. A bolygó legnehezebb munkája (tulajdonképp az egyetlen feladat, amiért itt vagyunk). Nem a gyárban a futószalag mellett pakolászni jobbra-balra, gondolkodás nélkül.
Akkor is beleköpsz a tükörbe minden reggel. Válts munkát nyugodtan, ha rosszul érzed magad. Egy idő múlva megint azt veheted majd észre, hogy legszivesebben beleköpnél a tükörbe megint. Vajon, miért van ez? Neadjisten felbosszantott a párod és nem tudsz vele mit kezdeni? Cseréld le, hátha a következő jobb lesz. Fogyasztói társadalomban élünk, csak le kell venni egy másikat a polcról és máris minden happy és mehet az élet tovább. Vagy nem? Ugyanaz a lehet a szitu, ugyanazokkal a mintákkal, mint az előző kapcsolatodban. Biztos a másik a hülye, őt is lecseréljük? Vagy cseréld nagyobbra a kocsid, meg a házad, attól biztosan boldogabb leszel! Jaaa, nem? Nahát! Ki gondolta volna…Pedig a reklámban azt mondták. Szerezzünk még több pénzt, az a biztos. Megvásárolom a boldogságomat. Hol? A boldogságboltban? Hozz már egyet nekem is, ha arra jársz! XD

Sehogy se jó és nem érted miért? Miért viselkedsz úgy, ahogy? Miért reagálsz úgy, mint egy őrült, pedig igazából nem történt semmi? Miért üvölt a gyerek? Biztos baj van vele, vigyük el orvoshoz, pszichiáterhez, majd ő felír neki valamit. Anyuci és apuci mintáit, komplexusait és traumáit ugyanúgy rávetíti majd másokra, előbb a játékaira, majd állatokra, gyerekekre, felnőttekre és a körforgás nála is beindul. Mint a saját farkába harapó kígyó ami felzabálja saját magát és az ő gyerekeit, meg az övét, meg az övét hetedíziglen.
Szóval összességében elég meghatározó élmény volt, az első látogatásom egy kineziológusnál.
Annyira, hogy már én is az szeretnék lenni. 🙂

Tisztelettel:

Ürmös Zoltán (TFH,OB,BG kineziológus)