Szerbusztok!

1984-ben születtem Szegeden, egy teljesen átlagos családba. Szüleim egy vízi sporttagozatos iskolába járattak, mivel születésemkor asztmával és allergiával diagnosztizáltak és a gyermekorvos ezt ajánlotta. Sajnálatos azonban, hogy a versenysport során katonaságra jellemző edzések voltak, fizikai és mentális bántalmazással, az eddző és csapattársaim részéről is. Ez folyamatos szorongást, gyomorgörcsöt és stresszt eredményezett a továbbiakban.

Otthoni panaszkodásom süket fülekre talált, „az egészség az első”, mondták. Sokszor vesztünk össze emiatt, amire édesanyám szeretetmegvonással válaszolt, melyet napokig tartó lassú kínzásként éltem meg gyerekként. Így két tűz között tengődtem évekig, gyerekfejjel mindez egy örökkévalóságnak tűnt. Ha nincs az a három jóbarátom az osztályból, akik tartották bennem a lelket, akkor a tiszai komp alól húztak volna ki. Életem elvételének gondolata sűrűn megkísértett, ami azért lássuk be egy általános iskolás fejébe nem lenne szabad, hogy beférkőzzön. Végül a sulis időszak elmúlt, de a szorongásos depresszió megmaradt.

Érettségi bizonyítványom megszerzését, lámpaláz és az analízis-paralízis jelensége nehezített meg. Egyetlen célom, a mindennapi normális kedélyállapotom helyreállítása volt, amit túlzott alkoholfogyasztással kompenzáltam új barátaim társaságában.

Ma már látom, mindannyian diszfunkcionális családban nőttünk fel, ezért találtuk meg olyan könnyen a közös hangot. Két rekesz sörben fogadtak, hogy nem élem meg a 2020-at. A kezemet folyamatosan a hasamon tartottam, mint Napóleon, mert annyira fájt belül, ha nem ittam a „fájdalomcsillapítót”. Az orvos erre azt mondta, csak szokjak le, de könnyű azt mondani. Ekkor komolyan elgondolkodtam rajta, hogy meg kell szabadulnom függőségeimtől, de az anonim alkoholisták csoportja nem adta meg azt, amire szükségem volt a leszokáshoz. A függőségektől való megszabadulás és egy egészséges életvitel kialakítása lett tehát az első, igazi célom.

Pszichiáter felkeresése után felismertem, hogy egy ilyen szintű problémát csak a gyökerénél fogva lehet megoldani. Gyógyszeres kezelést ajánlottak a probléma megoldására, amitől elhatárolódtam, mivel tudtam, hogy az esetemben csak felületi kezelésként szolgálna, valamint az addíkcióra való hajlamom miatt rendkívül kockázatosnak is ítéltem meg. Csöbörből vödörbe. Kiderült, hogy amit érzek, ez az állandó belső feszültség, amiről azt hittem normális, nem az. Látva azokat, akik nem élnek függőségekkel, az a kérdés merült fel bennem, hogy ők mégis hogyan kezelik ezt a belső feszültséget? A szorongásom csillapítására számomra életmódváltásra volt szükség, hogy ezeken a blokkokon túl tudjak lépni és végre szerhasználat nélkül tudjak élni és ami igazán fontos, jól lenni. Amit addig elképzelhetetlennek tartottam, lehetetlennek, sikerült megcáfolni. Ezért határoztam el magam a második célom mellett. Tudatosítani szeretném mindenkiben, akiben vannak még kétségek efelől: A lehetetlennek tűnő dolgok is lehetségesek!

A gyermekkorból hozott negatív viselkedésminták, traumák, függőségeket szülhetnek, amik blokkolnak minket céljaink elérésben, akár egész életén keresztül. Ezek gyakran tudat alatt fejtik ki hatásukat és aki nem tudja ezeket fel, vagy megoldani, nyomorúságos órákat és napokat tölthet a saját maga poklában. Látva környezetem és az Ő környezetüket. Nincs trauma és blokkmentes ismerősöm, akiket ne hátráltatna valami/valaki céljai elérésében. Olyan ez mint amikor behúzott kézifékkel, nyomod a gázt tövig és nem érted miért nem megy.

Ezért lettem kineziológus. Segíteni, megérteni, megértetni, hogyan is működik ezeknek a blokkoknak a megtalálása, majd gyengéden oldani azokat. Mindenkinek joga van a kiegyensúlyozott boldog élethez! Viszonylag egyszerű technikák segítségével, amik ismeretét nem kaptunk meg az élet nevű játék kezdetekor. Pedig milyen jó lett volna egy használati utasítás az elején a testedhez és az elmédhez, nem igaz? Semmi gond, utólag is korrigálhatjuk.